.....MÍG A HALÁL EL NEM VÁLASZT….
Szép volt,mikor kócos hajjal
gyorsan a reggelit készítette,
és szép volt,mikor kicsit nyűgösen,
de mégis szeretettel a kávét elém tette.
Szerelmes dalt hoz felénk a langyos nyári szél,
mely oly szép és talán kicsit rólunk is szól,
szerelmes dal…Na gyere hozzám Kedves!
Majd én óvom az álmod,ha átkarolva elalszol.
Mosolygott,mikor azt kérdezte:
Ugye ez a pár hét hamar eltelik nélküled..?
Mosolygott,de a szeme elárulta,mennyire
sugárzik belőle az a nem mindennapi rémület.
Gyönyörű volt,mikor kibontott hajjal
integetett a reptér várójából.
És gyönyörű volt,mikor letörölte könnyeit
fénylő szeme sarkából.
Álmomban láttam,ahogy fut felém
s kinyújtja gyengéd kezét.
Álmomban éreztem amikor átkarolt,
érzem forró karjainak tüzes ölelését.
Csontsovány,haldokló emberek,hulladék,mocsok és bűz,
melyekkel tele van a sok kezdetleges sátor,
mélyen a sivatagon belül épült a sikolyoktól hangos,
iszonyatos haláltábor.
Egész nap munka,hisz ettől a kórtól meg kell menteni
ezt az amúgy is sokat szenvedő emberiséget.
Meg kell próbálni legyőzni,hogy többé senki ne
kaphassa el ezt az otromba,gyilkos betegséget.
Ő várt reám és rúzsos csókokkal borította be az
összes levelet,melyet a táborba nekem küldött.
Csak várt reám,a mézédes bókokkal,csalfa ajánlatokkal
amiket kapott,Ő mit sem törődött.
De egyszer eljött a nap,
mikor az örök alkony rázuhant
eddig csodálatos életemre.
A hazaút előtt
egy haldokló vére fröccsent
a fáradtságtól lázban égő szemembe..!
A vakrémület kerít hatalmába és szoros abroncsok
közé szorítja szívem,
s jött a döbbenet,mikor kiderült:
pozitív lett a vírustesztem…
Az a csodálatos kéz,melytől mindig a vigaszt vártam
mely olyan gyengéd,mikor simogat.
Az a csodálatos kéz,most halálra vártan,egy minket
egymástól elválasztó üvegfalra tapad..
Az a két szép szem,mellyel,ha rám nézett,
bármi történt is,mindig ellágyultam,
az a két szép szem,most üvegesen néz rám
vörösre sírva,magányosan…
Soha nem felejtem azt az arcot,mikor
rám nézett kétségbeesetten,
soha nem felejtem azt a hangot,mellyel sikítva könyörögte,
hogy ne vigyék el mellőlem…
Nem érdekel a betegség, a fájdalom
és,hogy nemsokára kínok közt meghalok.
Csak Neki ne essen baja,találjon Rá az Élet,
s Ő is találja meg a boldogságot.
Álmomban újra látom,ahogy
felém nyújtja két gyengéd kezét.
Álmomban újra érzem szerelmes karja
forró ölelését.
Naponta kapom a leveleket és rajta mindig
ott vannak a finom,rúzsos csókok.
Félek,Ő sem éli túl,ha majd halálom hírével
megkapja a fekete táviratot..
A könyörtelen fájdalom percenként látogat,
ő lett az egyedüli társam ebben a magányban.
Ó Istenem!Csak még egyszer elmerülhetnék
Édes szerelmem kócos,kibontott hajában..!
Utolsó levelemet írom,mert lázban égő testem
érzi,hogy ez a végső éjszakám.
Utolsó levelem,mellyel búcsúzom Tőled…..
Szeretlek….Néha gondolj rám…
Keservesen sírok,de nem a haláltól félve,
hanem mert tudom,többé már soha nem
ölelhetem meg Őt.
Kit mellém rendelt az Ég,
az én asszonyomat,
a világon a legcsodálatosabb szeretőt…
Csontsovány ujjaimmal,utolsó erőmmel
szorítom magamhoz az Őt ábrázoló képet.
Elhaló gondolatom talán eljut Hozzá,mellyel üzenem:
én igazán szerettelek Téged…!
Lelkem a testemtől elválva rohan az
ismeretlen felé,s még egyszer felvillan előttem
egy gyönyörű álomkép:
egy kócos,kibontott hajú lány rohan felém
és azt hiszem tényleg érzem
forró karjai tüzes ölelését….
Forró sivatagi szél süvít keresztül
a fekete vírus táborán,s egy szomorú,
szerelmes dalt messzire elrepít.
Hiába múlik az idő,
van egy bánatos leány,ki elsírja magát,
mikor e dal bárhol is felhangzik…
Kócos,kibontott haját fújja a szél,
miközben egy gyertya fényében az a két
csodálatos szem felizzik.
Csak csendesen térdel egy sírhant mellett
és a szerelemre emlékezik…..