…HA ELJÖN A SÖTÉT…
Fáradt szellő oson a tó kecses hullámain,
a víz a száraz partot nyaldossa,
a kis hajó lágyan ring a zátony mellett,
vitorláit a gyenge szél csapkodja.
Késő délutáni óra ez,
a nap narancsosan festi be az eget,
s a kicsiny hajóból csónak indul a part felé,
benne egy őszülő asszony,
ki kezeivel bátran forgatja az evezőket.
Sápadt őszi délután van,
az idő sárgára kopírozza a falevelek
egykor szép zöld színét,
az asszony elérte a partot és szomorúan gondolt
arra: újra eljön a sötétség…
Mély ráncai mögött a fiatalság
édes szenvedélyei harcukat már rég feladták.
Hol van már az a csípős humor,
gyönyörű mosoly, a csodás vidámság…?!
Véres háború dúl a lelkében,
hisz az élet elvett tőle mindent ami szép,
a fényes szerelmes napok után
egyszer csak eljött az örök sötétség…
Hosszú percek óta áll ott,
szemeiből sikoltozva menekülnek
a forró könnyek,
reszkető lábai nem bírják tovább
s fájdalmasan térdre hull
drága fia koporsója mellett…
Még nincs egy hete, hogy apa és leánya
ezen a kis szigeten el lettek hantolva,
most ment utánuk a fiú is…
itt maradt az édesanya… egyedül…
teljesen magára hagyatva…
Kismadárka száll a nehéz fejfára,
ő is csak egy kis teremtmény, mely
keresi rövid életében a nyugalmat, a társat, a szépet,
s most ott áll egy otromba kereszten,
melyre ez van írva: ”élt 17 évet”
Hogy bírod ezt asszony?
Meddig bírod? Szólj hát!!
Ki lesz ezek után, ki karodba
fonja szeretetre éhes karját…?
Fájdalmas sikolyodat elnyeli
a fák között bujkáló szél
és a madaraktól nyüzsgő ég,
a nappal is bírhatatlan, de ki tudja
milyen az, mikor eljön a sötétség..
A magány lett az egyedüli társad,
melyet gyűlölsz, de ő ragaszkodik hozzád,
Van-e régi hatalom, mely meghallgatja
e megtört lélek szívszaggató sóhaját…?
Leborul az asszony, apró kezeivel üti,
s vágja az ébenfekete koporsót,
az ég felé üvöltve kéri számon a sorstól,
hogy miért vette el tőle ezt a szent családot!
Hisz milyen boldogok voltak!
S eszébe jut egy nyáron róluk
készült bohókás fénykép,
csak a csend maradt utánuk…
az örök fájdalom és rettegés,
ha eljön a sötétség…
Egymás után sorban megöleli,
s megcsókolja a koporsót és a sírhalmot,
kegyetlen látvány, hogy beszélve hozzájuk
idézi fel magában a számára oly kedves arcot…
Visszaevez a hajóra, s keservesen integetve
sikít a sziget felé hangosan:
- Szeretlek benneteket, jövök hozzátok hamarosan! -
Gyűlöli az éjszakát, hisz a sötétség
a legnagyobb ellensége a magányban,
ilyenkor karikás szemeivel pislogva
emlékszik a szépre, szobája félhomályában.
12 év telt el…
De nem múlhatott el úgy nap,
hogy ne látogatta volna meg
egykori családja emlékeit a szigeten,
három ápolt sírhant várja évek óta dacolva
a hóval, széllel, szomorúan, de türelmesen…
Kedves arcát ugyanaz a szél fújja
s hajában turkálva már csak hófehér szálakat talál.
s –mily csoda- bármikor, ha ott jár
a három keresztre három kismadárka száll.
Talált társat is magának,
ki öt éve áll mellette jóban, de főleg a rosszban,
mindig eljön ő is vele,
s ma már ő forgatja az evezőket a kiscsónakban.
Szállnak az évek,s talán ma már
nyugalmát is megtalálta,
de szíve és lelke velük együtt elment,
csak azért él még, mert társa körülötte
mindig szeretetteljes békét teremt.
Ismét ősz van…
a sárga falevelek megkezdik útjukat
a sápadt anyaföld felé,
s két szomorú ember ül le a nemrég készült padra,
szorosan egymás mellé.
Szó nem hangzik, hisz a gyászt
meg nem zavarhatja semmi,
még az állatok is elhallgatnak
és sok kíváncsi szempár
a két idős, hallgatag embert nézi.
Lassan elindulnak és az öreg,
de erős férfikarok a hajó felé eveznek,
az asszony csak a szigetet bámulja
és már nem ordít, csak a gondolattal üzeni:
Szeretlek Benneteket.
A hétköznapok sorában
mindig felvillan előtte a családjáról
ma már elviselhetőbb álomkép,
de bármi is történt azóta,
egyvalami megmaradt:
Rettegve várja, ha eljön a sötétség…