ÁRTATLAN GYILKOSOK

Mikor az atombomba robban

és a vér a földre loccsan,

te meghúzódsz titokban

egy korhadó bokorban.

A társad darabjait látod,

ő volt a legjobb barátod.

Te sírsz és közben várod,

hogy ki okozza halálod.

Ropognak a fegyverek

s te már emberi mivoltodból

 kivetkezve, üvöltve hajszolod

az ellenséget,

s csak a végén döbbensz rá:

nem is tudod miért harcolsz,

miért rugdosod a földön

a már rég darabokra tépett,

egykor emberi tetemeket…

Nem is ismered őket.

Vajon van-e családjuk,

van-e szerető lélek,

ki a harcból hazavárja őket,

nem érted, hogy miből

fakad és tör előre belőled

ez a földöntúli gyűlölet.

Ha a golyó ott van a fejedben,

az emberi csont megreccsen,

figyeled őket csendben,

vagy a harcban, szemtől-szemben.

Csak mászol előre a sárban,

hazafiakkal vagy magányban,

hol rettegve, hol bátran,

csak lőszer legyen a tárban.

Mikor túl nagy a csend,

a félelem ott lappang veled,

hogy vajon mikor rázzák meg újra

a robbanások a környéket.,

a vized, élelmed fogytán

és akkor állatiasodsz el igazán.

mikor a fa árnyékában

majszolod saját ürüléked…

Jön a parancs:

Öld meg őket, mindegy, hogy

asszony vagy apró gyermek,

az elalvástó azért rettegsz,

mert álmodban újra előjönnek…

Mikor a kürt megszólal az éjszakában,

rajtaütés az ellenség táborában,

halottak a Mekong deltájában

csak állsz a vértől nyirkos ruhában.

Fásultan menetelsz, az emlékektől

nem szabadulsz, egyfolytában csak

jár a fejedben a sok rémes gondolat,

s valahol a lelked mélyén meg is nyugszol,

mikor érzed, hogy a mellkasodat éri

 egy fájdalmas találat…

Kórházi ágyadon a tehetetlenség

az egyik társad, a magány a másik de ez jó,

hisz már eleged van az emberekből,

körülötted haldoklók vagy néma gyógyulók,

kik nem tudnak mozogni

a testükből lógó csövektől…

Madárcsicsergés minden reggel,

meggyógyultál mondja a felcser,

nem harcolhatsz ilyen sérüléssel,

hazaindulsz és vissza sem nézel.

Normális világ  -  ez kell neked,

befogadnak – te csak azt hiszed,

elfordulnak messze tőled,

megdöbbensz majd, ha leköpnek.

Családod nincs, s munkát sem adnak

és talán még éhen is halhatnál

azoktól, akikért a csatatéren harcoltál,

bármerre mész, ha felismernek

ujjal mutogatnak rád:

ott megy a kegyetlen háborús veterán.

Lassan rájössz, hogy itt nincs maradásod

nem fogad vissza a társadalom,

s ha itt maradsz egyszer még

az életedre törnek talán,

nem marad más számodra az életben,

csak a háború vagy az elszigetelt, önkéntes magány.

Harcolni soha nem akarsz többet,

jobban bírod az egyedüllétet,

magányban élni nem olyan csúnya,

mint a háborúban gyilkolni újra…

S egyszer, sokára, ha meg nem is éred,

nem gyalázzák majd az emléked,

s talán megérti az emberi nép:

békében élni, s nem harcolni,

ez az igazán szép…!

Oldal: Pokol: Ártatlan gyilkosok
Üdvözöllek a Mennyország és a Pokol határán, az én Világomban! - © 2008 - 2025 - mennypokol.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat